Karzavich Városa

Az ég fekete lett a desszantosoktól, akiknek felét már a levegőben lelőtték.
~Na, ilyenkor örülnék neki ha mesterlövész lennék! Innen kb. 5% esélyem van eltalálni valakit, vagy valamit. -gondoltam dühösen.
-Te, Knox! Vigyázz, vadászok jönnek nyugatról! -kiabálta a felettem lévő katona.
-Minden hál -kezdtem bele de nem fejeztem be, mert eltalálták a segítőkész hazafit.
Jöttek a vadászok és lötték az ejtőernyősöket. Kb. 10 métterre lehettünk a földtől amikor egy gránátot dobtam a németek közé.
-Die Granate! -hallatszot a németek közül.
~Ha jól látom félreugrottak! A pi***ba! -gondoltam és még dühösebb lettem.
Földet értünk, én és vagy 6 másik katona egy ház mögött landoltunk, páran a háztetőn és a legszerencsétlenebbek a nyíl tisztáson.
~Atyám! Voltunk vagy 250-en és most jó ha összekaparünk 50 embert! -gondoltam és szétnéztem. Volt akin látszott, hogy fél, mások agresszívan a fegyverüket markolták:
-Menjünk és lőjjük szét őket! -mondta egy másik honvéd.
-Ájj-ájj-ájj! Ne vidd vásárra a bőröd! Vagy keressünk több szövetségest, vagy várjunk meg egy osztagot! Heten alig ha szétlőnénk egy egész sereg németet! De talán tizet se! -mondtam neki kicsit ilyesztően amire lenyugodott.

Mi a parancsra 7mesterlövészt rendeltünk azok végezték a dolgukat mi meg a félelemtől elvakítva nyomultunk előre és aprítottuk a németeket szinte semmi sem tudott minket megállítani.

Mindenki készen volt már a maga feladatával. A tisztség mindent befejezett, csak egy gond volt. Ahelyett hogy van valaki, aki túszt ejt, halomra lőtték a vezetőket. Így sajnos nem lett jutalomosztás, csak dicséret. Örömittasan jártak föl-s alá a szerencsés, vagy ügyes katonák.


//A jutalomosztás, a hírekben a küldetésekkel kapcsolatban, illetve a rádióban is megjelenik! Gratulálok, ez volt az első éles hadjárat! Harper, többet is lehettél voolna fönn! //

Mindenki megkereste a helyét. Egy nagy sátort vertek a romok közé. A vízvezetékekről sikerült meleg vizet juttatni a zuhanyzókonténerbe. Végre, az egész század. egy hónap után meleg vizet is látott.
- Végre végeztünk. Irány haza! - kurjantott egy katona. Ekkor Blake ezredes összehívott mindenkit. Nixon Főhadnagy, Kryc főtörzsőrmester, Jackson őrmester, Jonas Zászlós, és Harley alezredes ott állt.
- Kedves közlegények! - kezdte Blake.
- Sajnálatos módon be kell jelentenem, hogy mi, azaz az Able század leszünk az első szövetségesek Normandiánál. Az angolok már megtették az első lépést. Két hidat kell elfoglalnunk, és nem hagyhatjuk, hogy német kézre jusson. - mondta, és levette a sisakját. A katonák hallgattak. Némelyik szemében egy könnycsepp ragadt. A szélben érezhető volt az égett füstszag. A szél fölkapta ezt a tűzport, így kisebb köd lett néha. A romok barnás színben díszelegtek. Az utcákon barikádok, fölborult autók, kilőtt tankok vártak a segítségre. Egyesek nem tudták mit keresnek itt. "Megőrültem tán?" Kérdezgették maguktól. Tom Jonas hajába belenyalt a szél. Ott álltak. Nem mozdultak. Ekkor megtörte a csendet Blake ezredes hangja.
- Büszke vagyok magukra, és nem merem hinni, hogy Normandiát túlélik. - mondta és elkezdett könnyezni.
- Ezt nem értem teszik! Ezt nem magukért! Ezt a hazáért! Bízom magukban! Az Able század az egyik legjobb század, amivel valaha is volt szerencsém találkozni. - összeszorította az inget a szíve fölött, majd a maga mély, karcos hangján, ez a ráncos, hatvan körüli férfi könnyes szemmel elkezdte énekelni az Amerikai himnuszt. A közlegények sorra bekapcsolódtak. Siralmas volt Jason Wikinson Harleynak. Ő felelt ezért a századért. És nem állt szándékában elveszíteni, ezeket a bajtársakat. Egy dagadt könnycsepp gurult végig az arcán. Ő sem merte átvágni sem magát, sem a századot. Tény és való, hogy holnap, a bizonyos D-Day-en nem éli majd túl mindenki azt a pár órát. Able század. Az első támadóhullám...

A győztes csata után mindenki örömittasan táncolt, énekelt és az otthonra gondolt. Én is nagyon boldog voltam, de a nagy mulatozást egy rémálom követte. Blake ezredes mindenkit behivatott és elmondta, hogy a normandiai partraszálláson mi leszünk az első támadóhullám. Mindenkit megrázott a dolog, de az ezredes bátorító szavai felbátorítottak sőt valaki még könnyezett is. Köztük voltam én is. Ezután kiálltam az ezredes elé tisztelegve és ezt mondtam:
- Értettük uram! Higgye el hogy nem fog csalódást okozni az Able század!

A tiszt Jonas vállára tette a kezét.
- Nem is aggódtam emiatt. Zászlós. Ha túlélik, és még sikerül is... - mondta, ám hangja elcsuklott és elment.
- Kissé kevés reményt látok ebben a küzdelemben. - lépett oda Harley alezredes.
- De maga, kitűnő katona, Jonas. Kitűnő. És nem kérdéses hogy menni fog. Maga megmentette az életem, és ezért én, mint a maga felettese, parancsolom, hogy engedélyt adjon rá, hogy magával maradhatok az egész D-napon. Ha valami baj lenne, én személyesen gondoskodom magáról. - mondta Harley.
- Most, pedig. Itt az Elbán keresztül, fölhajózunk a tengerre, és a Utah (juta) partszakaszon partra szállunk. - sóhajtás - Gyerünk. - mondta halkan, majd elkiáltotta magát. - GYERÜNK EMBEREK! INDULUNK! Az ördög színe elé... - tette hozzá halkan...

//Köv. post. Normandia!!! Franciao.//