Normandia, nyugat Franciaország

Franciaország híres-neves partszakasza

Beraktak minket egy csapatszállítóba...Halotti csönd volt.. Én voltam ott a rangidős tiszt ezért felakartam vidítani valamivel a srácokat, és elmondtam egy viccet. Mindenkinek tetszett, de persze mindenkiben ott volt a "megfogok halni" gondolat. Bennem is megvolt..Megírtam a levelet még azelőtt, hogy elindultunk volna. Lehet, hogy ez volt az utolsó levelem?
- Fiúk mondjunk el egy imát, magunkért, a hadjáratért és a többi osztagért!-mondtam, hogy valamennyire beléjük ivódjon: az Isten velük lesz.
Útközben azon morfondíroztam, amit az alezredes mondott..Bármelyik katona megtette volna. Szerintem az már egy új barátság kezdete. Szerintem.....

Jonas csapata már alig egy kilométerre volt a Utah partszakasztól. Csend volt. Ekkor egy robbanás hallatszott, és bazi nagy víztömeg borult a csónakba. A háttérben feltűntek a német nehézágyúk, és a partvédő szakaszok. Ráláttam a Zászlós hajójára. Nagy volt a rémület. A számba vettem a sípomat. Tudtam, hogy Jonas is ezt teszi. A hajó megfeneklett. Amennyire csak lehetett fújtam azt az átkozott sípot. Lövések dördültek, halálos kiáltások terítették be a partot. Nyomultunk előre, az alig fél méteres vízben. Tankakadályok, és más törmelékek mögé bújtunk, így araszoltunk előre. Tom Jonas, az Able század Zászlós tisztje, nem akadt a szemem elé. A géppuska tűzben elvesztettem. Az utolsó kép amit láttam, amikor a sípjába fújt. Most, így átgondoltam, jobban tettem volna, ha még elbúcsúzom tőle. Kevés az esély rá, hogy mind a ketten túléljük. Remélem, még nem késő, de talán, ez egy csodás barátság kezdte...

Tudtam, hogy nem lesz, és nincs is veszíteni valóm. Megfújtam a sípom. Kiköptem, és elüvöltöttem magam.
- Pozíció váltás! Jackson, Pepper, Byron! Utánam! FEDEZETTŰZ! - üvöltöttem, és előre rohantunk. Mellettem Pepper, mögöttem Jackson, kicsit előttem Byron. Ebben a pillanatban vér fröcskölt az arcomra. Byront artérián lőtték. Fogta a nyakát. Jackson velőtrázó üvöltéssel rohant barátjáért, és a hátán cipelte a part felé. A többiek követtek bennünket. Peppert is eltalálták. A hátamra vettem, és bal kezemmel fogtam, le ne csússzon. A jobb kezemben a Thomsonnt fogtam, és megállás nélkül tüzeltem magam elé. Rohantunk. Vállamon a férfi megnehezítette a mozgást. De nem foglalkoztam vele. A vízből kiérve, egy enyhén lejtő homokos terültre érkeztünk. Ötven métert rohantunk, és egy töltés mögött lehasaltunk. Üvöltöttem a többieknek, hogy siessenek. Körülbelül negyven-negyvenöt embert vesztett az én szakaszom.
~ Hol a pokolba vagy már Jonas?! - gondoltam aggódva, és egy jelzőrakétát lőttem a magasba, jelezve, hogy itt vagyunk. Eztán üvölteni kezdtem, de kétlem hogy valaki is meghallotta volna ebben az őrült lövöldözésben.
- JONAS!!! JONASSSS!!! - ordítottam, majd a mellettem lévő rádiós kezéből kikaptam a rádiót.
- Haló! Itt az Able század I. gyalogos hadosztály, Alfa csoport! Feljutottunk a töltés mögé! Ismétlem följutottunk! Jöhet a Baker század takarítani! - mondtam, majd lecsaptam a beszélőt, és tovább nyomultunk Caen felé...

Én Harley osztagában voltam, leghátul. Sokan féltek, volt aki imátkozott, én csak egy valamit tettem a csapatszállítón és futás közben, emlékeztem a tegnapestére:
-Emberek! Holnap, valakire dicsőség valakire halál vár. Ne az legyen a fejükben, hogy meghalnak, mert akkor meg is fognak! Egy valami legyen a fejükben, Amerika, a hazájuk! Ha el is buknak, akkor is dicsőség lesz az érdemük! Kézsüljenek a legrosszabbra... -eképp buzdított minket egy tiszt, szemében az értelem csilogását láttuk, amely erőt adott, de nem mindenkinek.
Futottunk, még mindenki megvolt ebből a hullámból, már láttuk a lövészárkot, meg a fedezékeket. Akkor egy robbanás, és egy leszakadt láb repült előre.
-Paul meghalt! -hallatszott mögülem.
Hátranéztem, két ember feküdt a földön, az egyik halott a másiknak nincs lába. Akkor még egy lövedék robbant a közelünkben, az erejétől elkezdtem hátrabukfencezni, egészen egy homokzsákbarikád mögé. Szerencsére a második találat nem követelt áldozatot.

Konxék felénk rohantak. Két ember visszafordult, és levált a csapattól. Kikúsztam a fedezékből, és odáig rohantam.
- Azonnal forduljon meg! Dickinson! - üvöltöttem, de a férfi még gyorsabban rohant.
- ÁLLJON MEG! - ordítottam, mire az egyik visszafordult, és a töltés irányába iszkolt.
~ Rendben, látom ez legalább megértette mi a tészta... - gondoltam, majd utoljára figyelmeztettem az embert.
- MOST AZONNAL FORDULJON MEG! - nem állt meg.
- Sajnálom. - mondtam halkan, és hármat lőttem belé. A csapat megszeppenve figyelt, de mennem kellett. Visszafelé rohanva, a homokban egy ember fetrengett. Gyomorba lőtték. Elkaptam a kezét, és a földön húzva bevonszoltam a töltés alá, ahol a felcser ellátta.
~ Hol a rohadt k**va életben vagy már JONAS?! - estem kétségbe, és vártam az erősítésre.
- Jól van skacok! Kitartás! - súgtam a mellettem állónak. Elkeseredett harcot vívtunk. A sérülések az egekbe szöktek. A segítség nem jött...

Megszeppenve tapasztaltuk a megfutamodás következményeit. Mindenki fal fehér, rémült arccal nézte Harleyt.
-Hé fiúk! Az alezredes csak azt tette amit tennie kellett! Ti nem futamodtok meg, ezért ez ne is érdekeljen annyira, viszont tüzelljetek! -mondtam és elkezdtem lőni.
A mellettem álló katona lövés közben kapott egy golyót a fejébe.
-Fel...- ki se mondtam már is megszólalt valaki:
-Knox, ő meghalt. -mondta egy mögöttem lévő magasabb rangú katona.
Tüzeléshez készültem amikor megláttam, hogy egy német gránátot akar közénkhajítani.
~Abból ne eszel! -gondoltam és leszedtem, a gránát ott robbant fel a németek között.

- Ügyes! Knox! - kiáltottam, ám ebben a pillanatban levitte a sisakomat egy golyó.
~ ÚÚÚÚ! Mekkora mázlista vagyok! - gondoltam, majd elhajítottam a sisakot.
- Jól van fiúk! Ne hagyjátok abba a lövést! - ordítottam, és elhajítottam a gránátot. Jelen pillanatban úgy tűnt, a németek hátrálnak. Most már csak a Jonas-féle zászlóalj kéne, hogy bejussunk Caenbe. Nem sok jót láttunk a városban, hiszen nagy valószínűséggel itt is hatalmas ellenállásra számíthatunk. És a jelenlegi sérült, és halott állományra nézve, talán kevés az esélyünk. De köztudott, hogy az angolok a Sword, és a Gold partszakaszon, a Kanadaiak a Juno partszakaszon, míg Amerikai honfitársaink az Omaha partszakasznál segítik az előrehaladásunkat. Jelenleg talán mi haladunk a legerőteljesebben.
//1944. 06.06 24.26h (éjjel)//
/Helyzetjelentés, Sword/ - Haló! Haló! Itt Hausser Rassel őrnagy! Brit ellenállás, Sword-partszakasz! -
/Helyzetmegerősítés Utah/ - Haló! Itt Jason W. Harley alezredes! -
/Helyzetjelentés, Sword/ - Swordtól keletre 0.985 km-re azaz 5,6 km-re Caentől állomásozunk! Úgy tűnik a helyzet lenyugodott! Most már csak pár percenkét lőnek nehézágyúval (itt egy robbanás) Például most! Gyalogos ellenállás nincs! Körülbelül 10-15 perce hat felderítő gyalogost küldtünk előre! Várjuk az eredményt! -
/Helyzetmegerősítés Utah/ - Vettem! Sword! Úgy tűnik itt is minden rendben. Egy erős frontvonal alakult ki Carenten városátől keletre, valószínűleg, úgy 1-2 km-re lehetünk a várostól. Valamint nagyon biztató, valószínűleg van egy mozgatható repülőgépes flotta! Ő... Izé... Harper! Igen! Charlie Harper főhadnagy gépei. Majd még értesítjük! Ha így alakul a helyzet, ebédre St. Lo-ban eszünk! - nevettem föl, majd odébbáltam...

Védekezés közben felkaptam egy rádiót:
/Bernardo tizedes/-Parancsnokság! Itt az 5. gyalogosztag maradéka! A Juno partszakaszon, a második védvonalban védekezünk a csapatommal! Az első védvonalban már a Kanadaiak kezdenek eluralkodni! Mit tegyünk?
/Ezredes/-Próbálják kifüstölni a Kanadaiakat! Ha kell, használjanak gránátot!
/Bernardo tizedes/-De uram! A gránátokkal megsebesíthetjük a németeket is!
/Ezredes/-Tegye amit modtam! Ha már menthetettlen a helyzet akkor úgyis mindegy! Gránátot!
/Bernardo tizedes/-Értettem.
-Emberek, gránátot dob! -mondtam és elrepült a több, mint 30 gránát.
A robbanásban 20 sérült és 14 haltott Kanadai, ezenkívül 4 német, 3 olasz halott, meg 5 olasz és 2 német sebesült volt a földön. Akkor viszont balról Kanadaiak rontottak ránk, áttörtek a második vonalon is. Elkeseredett harc volt mind a 2 fél részéről.
-Hátrálj! -kiáltottam, és elkezdtünk futni a 3. védvonalhoz amely az utolsó esélyünk volt, hisz ha azon átjutnak semmi sem állja az útjukat a Kanadaiaknak.

/bocsi h csak most írok /


Nagyon sokat haladtunk előre, de még véletlenül sem találtam Harley-t.
~ A rohadt életbe, hogy nem találom!-bosszankodtam magamban aggódóan.
Nagyon sok katona ott hagyta a fogát a helyen. Támadók is, védők is.. Éjszaka felhívták a szakaszomat. Rohant hozzám egy katona:
- Zászlós, zászlós telefonja va....-és pont fejbelőtték.
Gyorsan odarohantam és elvettem a halott kezéből a telefont.
- Jonas zászlós a vonalban!-ordítottam.
- A k***a életbe Jonas, mi a f***é nem szólt már hamarabb.-ordított bele Harley a kagylóba!
- Elromlott a recsegőnk, most is a halott telefonos kezéből vettem ki a telefont.
Eközben egy ordítás hallatszott:
MG42!!!Mindenki hasra!
- Harley! Tűz alá vettek! Kérjetek ide hozzánk légi támogatást! Gyorsaan!Ááá!- kiáltoztam, mert-szerencsére- egy golyó átment az alkaromon- Siessen Harley!

Tom Jonas eldobta a recsegőt, és lőni kezdett.
- A fenébe is! Jonas! Jonas! - próbálkoztam tovább beszélni a telefonba.
~ Úgy tűnik, őket most érte el a támadóhullám... - gondoltam, mivel mi már kievickéltünk a védők sorából, és most St. Lo előtt néhány kilométerre egy föld alatti "bánya" alagútban voltunk, én onnan telefonáltam. Valószínű, hogy itt a friccek táboroztak. A katonáim sok csecsebecsét összegyűjtöttek. Lugerek, német rohamsisakok, géppisztolyok, és még sok hasonló cuccot.
Az ég már pirosodott, a nap lassan kinyitotta álmos szemeit. Egész éjjel a St. Lo-ba való betörést tervezgettem. Tudtam mi a célom. És azt is, hogy mire kért Jonas. De ez nagyon veszélyes lehet... Ha bedobatunk oda egy pár bombát, a gépekkel, ők is célponttá válhatnak. Nem. A repülőket ki kell zárnunk. Megtalálni nem tudjuk őket. Tudom, hogy ő is a Utah (juta) partszakaszon vannak, de folyamatos mozgásban. Meg kell mondanom, Jonas nagyon jól vezeti a csapatot. Olyan ember ő, akire szükség van egy háborúban. Valamit tennem kell. Én felek a Utah partszakasz sikeres célba éréséért. Rám bízták St. Lo bevételét, majd Párizs felszabadítását. Nagy teher. De meg kell oldani.
05.21
//Én// - Haló! Vétel! Harper! Jelentkezzen. - semmi...
05.32
//Én// - Haló! I. Bombázó osztály! Haló! Vétel! Itt Jason Wikinson Harley Alezredes, Utah partszakasz! -
//Newton Tábornok// - Haló Harley! Örülök hogy túlélte! Indíthatunk? -
//Én// - Igen... De hol van Harper?! Nem értem el! -
//N. Tábornok// - Barnes Ezredessel megfigyelésen, Lengyel határ közelében... Eddig még mi sem kaptunk hírt róluk... -
//Én// - Akkor végül is... Küldhetik a bombázókat! De ha Harper jelentkezik őket is küldje! Adom a Koordinátákat! Valószínűsítve vannak, nem biztos információ! Ahogy jónak látják. Normandia, Utah partszakasz NCKPUKA-25157 E12. Vigyázzanak az embereimre, és gyorsan! Ismétlem nagyon sürgős! Vége.
//N. Tábornok// - Értettem, Harley alezredes! Azonnal küldjük az erősítést! Vége. -

Míg Harleyék az alagutakban állomásoztak, addig nekem és vagy harminc embernek maradt a felszín.
-Ez már kicsit unalmas kezd lenni! Golyó, golyó és golyó, nincs itt semmi más! -mondtam unottan.
-Knox! Van itt még gránát és fegyver is! -mondta a mellettemlévő, mert már összehaverkodtunk ez idő alatt.
-Wir müssen die Deutsch für? Ólom a fejébe! -kiabállt át egy amerikai.
-Mit mondott? -kérdeztem egy nyelvésztől.
-Azt, hogy "Mi kell a németnek? Ólom a fejébe!" -válaszolta./Boccs ha van hiba a németben, mert én nem tanulok németet /
Lőttünk tovább, egyre fogytunk míg nem abbamaradt a csatazaj.
-Mivan? -kérdezte valaki.
-Újratöltés, esetleg erősítésre várnak. -válaszolt valaki.
Megdörrentek a légvédelmi ágyúk.
-Repülők! Ezért volt akkor csend! Fedezékbe, bombázók! -kiabált a tiszt.
Leugrottunk a földre és elkezdtünk hátrafele kúszni.

Egy 10 perc elteltével jött is az erősítés.
- Huhuhúúúúúú!-kiááltottam el magam majd, elvágódtam a földön.
A bombázók pillanatok alatt elintézték a védvonalat és nyomolhattunk előre.
- Előree!!-ordítottam karlengetve.
Mindenki futott fel el is értük végre az első lövészárkot. Ott kuporgott benne egy német tiszt, eléggé rossz idegállapotban.
- Mit csináljunk vele uram?-kérdezte az egyik közlegény.
- Lőjjük le!-kurjantott egyet és már vette elő fegyverét egy másik.
- Nein nein!- könyörgött a német.
- Nem öljük meg..Még segítségünkre lehet. John! McCartney! Maguk viszik tovább őt! Jim, Joey és Matthew önök fedezik őket!
- Értettük uram!-húzták ki magukat.
- Pár percet pihenünk! Mindenki végezze el szükségletét, de a lövészárkon belül! Elég sokan odavesztünk már!
Pihenőben figyeltem ki a lövészárkon, de csak óvatosan. Valaki megütögette a vállam:
- Nézze uram mit találtunk!- és átadott valamiféle papírt.
A papíron ez állt:
,,Verteidigungspositionen'' (védelmi állások)
- Ezen rajtavan az összes védelmi állás, uram gratulálok maga mostantól tizedes!- mondtam ujjongva.- Srácok megváltozott a helyzet: még 5 perc pihenő.
Áttanulmányoztam a térképet és úgy láttam, hogy a balszárnyon van a legkevesebb ellenállás és mentem elmondani a tervemet.
- Na fiúk mindenki ittvan? Jaj Colins siessen már! Na akkor a tervem a következő: két csapatban megyünk, az egyik velem jön, a másik ittmarad Charlie tizedessel-ütögettem meg a vállát- aki itt marad, az az újonnan szerzett hangosbemondóval "támad".
- Uram hogy lehet egy hangosbemondóval támadni?- kérdezte egy butább katona.
- Ezt akartam elmondani: na aki itt marad annak az lesz a feladata hogy a MG42 vel lőjje a jobbszárnyat, a többiek pedig a jobboldalra húzódva hangosan ordítva a kagylóba egy rohamot színlelnek. Közben mehet egy két gránát. Így az ellenállás a jobbszárnyra tevődik. Értik mit kell csinálni?
Mindenki bólintott egyet.
- Na én is így gondoltam. Aki velem jön:akiknek mondtam ők védik a németet. Figyelem! Nem muszáj megvédeni! Elsősorban ti éljétek túl a rohamot. Nem akarok nagy zajt csapni, tehát csak akkor lőjjetek ha muszáj. Itt is értette mindenki?
Itt is csak bólogatni tudtak.
- Na akkor Isten áldja Amerikát! Akció indul!- és mentünk az ismeretlenbe.

Még mindig odalent dekkoltunk. Knox Honvéd alig tíz perce jelentette, hogy már nincs odafönt ellenállás. Azóta már rég lent vannak ők is. A személyi teret, ahol a friccek ideiglenes barakkjai és szobái voltak, pihenésre használtuk. Minden volt idelenn. Fürdőszoba, meleg vizű zuhany, vécé, ágyak és még tévé is. A skacok pókereztek. Néhányan unalmas francia hírműsort néztek, és szó mi szó voltak akik ágyba bújtak. Én körülnéztem a tiszti szobában. A fogason frissen vasalt tábornoki uniformis lógott. Az íróasztalon egy Luger feküdt, és egy tányérkalap. A falon egy hatalmas Európa térkép volt fölszögelve. Be volt jelölve rajta a támadások iránya. Persze, csak részlegesen.
~ A pokolba is! - gondoltam, amikor belerúgtam valamibe. Lehajtottam a fejem, és egy lábat láttam. A láb lassan kiegyenesedett. Egy nő állt előttem.
- Ő... Ich... - próbáltam valamit improvizálni, elvégre sosem volt a német az erősségem.
- Fölösleges németül beszélnie. - mondta erős francia akcentussal a hölgy.
- Ó... Ő... Maga francia? - kérdeztem kissé zavarodottan.
- Igen. Nos, szóval a férfi ösztönök kielégítésére tartottak itt. - mondta a nő.
- Értem... Ettől itt nem kell tartania. Szerencséje, hogy nem a ruszkik találtak magára. Akkor hipp-hopp bordélyházban találta volna magát. - nevettem el magam. Csak egy valami zavart. Mi lesz a katonákkal? Az embereim meg fognak őrülni, hiszen egy éve lassan ha most látnak először nőt...

Miután jelentettem Harleynek kicsit pihentünk. Nem volt egy német sem sehol.
-Knox! -rohant oda egy felderítő.
-Igen?
-Hallottam a németeket! Nem vagyok német szakértő de azt kivettem belőle, hogy a Juno partszakaszon van valami, és a kanadaiakról is szó volt, és, hogy odaküldenek csapatokat, med szó esett arról, hogy szerintük itt elbuktunk mert nem látnak több, mint tíz amerikait, majd elmentek Juno felé. -mondta lihegve.
-Köszönöm az infókat! De most pihenj barátom, az az érzésem, hogy még csak a harcok felénél járunk.
Felkaptam egy rádiót:
-Harley Alezredes! Itt Knox! Jelentem egy felderítőnk meghallotta a németeket! Az elmondottakból azt vettem ki, hogy a Juno partszakaszon a Szövetségesek kezdenek eluralkodni. És ezenkívül az itt állomásozó németekből vagy a felét átküldték a Junora, mert azt hiszik, hogy ez a hely már tiszta! Uram úgy vélem, hogy le lehetne rohanni a németeket! Uram várom a válaszát és a további parancsokat! -mondtam izgalomtelve.
-Emberek! Lehet, hogy tovább nyomulunk! -ordítottam a megszeppent, fáradt katonák közé.

El is kezdtük a magánakciónkat. A lövészárokban lévők nagyon jól végezték a feladatukat: a németek teljesen üresen hagyták a balszárnyat.
- Gyerünk, gyerünk gyerünk!- suttogtam amennyire csak bírtam.
Mentünk egy kicsit tovább és elértük a másik lövészárkot.
- Golyószórósok! A tietek a pálya!- mutattam az árok felé.
Tudták, hogy mi a dolguk beugrottak és lelőttek minden mozgó embert, és talán még állatot is. Belefújtam a sípomba és az előző árokból átfutottak az ittenibe.
- Ezaz fiúk! Így kell ezt csinálni!
Aztán hallottunk nagy durranásokat: a jobbszárny aknás volt. Hallatszottak a halál hangjai.
- MINDENKI A BALSZÁRNYRA!!!!!!-ordítottam ahogy csak bírtam.
Néhány ember kivételével mindenki túlélte.
- 20, 21, 22......22?-kiáltottam fel azért, mert 30-an indultunk el.- A német legalább megvan?
- Itt uram.-válaszolták.
~ Na belenézek már a gukkerbe!- gondoltam, majd pár másodperc nézelődés után megláttam egy amerikai zászlót a következő ároknál.
~ Hmmm...Furcsa...Előveszem a tücsköt!-gondoltam, és jeleztem egyet. Jött a válasz kettő jelzéssel.
- Ezek mi vagyunk, srácok. Gyerünk egységesen! Mindenki fel a fegyverrel nehogy németnek nézzenek! Feltűzök egy fehér kendőt. Akkor induljunk.
A másik oldalon- hál' Istennek - tényleg amerikaiak voltak. De mi nem tudtuk, hogy ez csapda-e. Onnan tudtuk meg, hogy azok, hogy amikor eléggé láthatóvá váltunk, üdvrivalgásba törtek ki.
- Ezek tényleg amcsik!-kiáltottam el magam és már rohantam is a testvéreim közé.- Gyertek fiúk!
Amikor odaértünk, mindenki megölelt mindenkit, de egy kicsit nyugtalan voltam.
- Harley ezredes hol van?- kérdeztem egy tizedestől.
- Ottvan abba a házba.
A ház egy 100m-re lehetett az ároktól. Berontottam az ajtón és boldogan eresztettem ki a hangomat:
- Harley ittvagy?

Benyitottál az ajtón, és engem vettél észre egy nővel a szobában.
- Á...! Jonas!!! Jaj! Barátom!!! - kiáltottam majd megöleltem a barátomat. Egy kis ideig csak kihasználtuk ezt a pillanatot. Ekkor Tom megkérdezte:
- És... Ő... Ki ez a lány? -
- Francia elhárító-osztag kéme. Megjárta már Afrikát is... -
- Értem. Ő... Tom Jonas, Zászlós. - nyújtottad a kezed.
- Michelle Johaim. Kém. - nyújtotta a jelenleg félmeztelen nő. (éppen valami ruhát keresett magának)
Nos, a bemutatkozás lezajlott. Ez után Ismertettem Jonassal a következő támadás irányát/időpontját.
- Nyugodj meg, Tom, még egy hetet legalább itt tanyázunk... Ezután tovább folytattam a munkámat. Egy fél óra múlva megnéztem az új foglyunkat. Láthatólag, Tom Jonas Zászlós csapata, kitűnő katonákból állt nagyon gyenge német nyelvtudással. Kihívtam Tory Byront, a csapatomban szolgáló német nyelvtudással rendelkező katonát. Elkezdődött a vallatás...

Sokáig tartottuk a frontot, még erősítés is érkezett de a Kanadaiak csak nem akartak elfogyni. Odarohant hozzám egy rádiós és a kezembe nyomta a kagylót.
/Erwin Rommel tábornagy/-Minden ott tartózkodó katonával vonuljon vissza! Most kaptuk a hírt, hogy egyre több Kanadai szállítóhajó tart felénk!
/Bernardo alezr/-Értettem uram! Azonnal megyünk, de merre?
/E.R. tábornagy/-Menjenek keletnek! Arrafelé már alig van észlelhető mozgás! Takaritsanak ott ki, és jöjjenek vissza a bázisra!
/B. alezr./-Értettem, indulunk!
-Emberek, vissza! Irány kelet! -azzal a lendülettel meg is indult az a maradék 30 katona, mögöttük a kanadaiakkal.
Elértünk egy géppuskafészekhez amely szinültig volt amcsival, be lettünk kerítve.

(Harley engedéllyével)
/Harley alezredes/-Tartsák a frontot! Ismétlem, ne rohamozzák meg a németeket!
Amikor eme válaszok hallatszottak a rádióból elkezdett kiabálni valaki:
-Németek!
Kiugrottunk a fészekből és vagy harminc Német-Olasz katonával találtuk szembe magunkat. Mi jóval kevesebben voltunk,(kb. 20-an) de a Kanadaiak hátulról rontottak nekik, túlerőben lettünk hirtelen. A németek elkezdtek futni, mindegyik másik irányba, egyedül az olaszok álltak sorfalat egy (a ruházatából, és kitüntetéseiből itélve)olasz alezredes körül. A harcban elfogtuk a férfit és jelentettem az ügyet Harleynek.
/Knox/-Uram, elfogtunk egy olasz alezredest! Mit csináljunk vele?

- Knox? Itt Harley. Azonnal cipeljék ide hozzám az alezredes urat! - mondtam, majd szóltam Jonasnak, hogy tüntesse el Michellt, mert nem akarom hogy bárki is hozzányúlhasson, mármint... Szóval úgy.
Dougles Knox, és Nate Kroom bevonszolták az olasz tisztet. A szobában most csak én, és a férfi volt.
- Mi a neve? - kérdeztem olaszul.
- Tch! - köpött egyet a férfi, mire oda léptem hozzá, és megpofoztam.
- Mi a neve? - ismételtem meg újra.
- Nem beszélek koszos amcsikkal! Hülye jenki! - kiáltott az alezredes, és bezárta a száját. Ekkor oda léptem hozzá egy kalapáccsal, és a kézfejére csaptam minden erőmből. A férfi feje elvörösödött, és elkezdett üvölteni. A székhez volt kötözve, tehát nem bírt elmozdulni. Aki a házon kívül hallgatózott, az csak az üvöltözést hallotta.
- Még egyszer megkérdezem. Hogy hívják? - sziszegtem a fogaim között.
- Biagio... Bernardo Biagio. -
- Jól van. Akkor most nem kell, hogy féljen, Bernardo. Csak egy-két hónapig lesz itt velünk, és ha jól viselkedik akkor munkatáborba kerülhet a kivégzés helyett. Nate! Dougles! - kiáltottam a két katonámnak, mire ők beléptek és szalutáltak.
- Vigyétek ezt az urat a legszebb lakosztályra. De az ablakát figyeljétek, és az ajtónál is őr álljon! -
utasítottam, majd végig néztem ahogy végig húzzák a porban a kapálózó, véres kezű manust. Tom és Michelle ez idő alatt vissza tért az irodába. Michelle már a nadrágját is levette, hiszen még mindig ruhát kerestünk neki. Sajnos az ember ha alezredes ha nem, és már majdnem két hónapja nem is lát nőt, (most pedig itt áll előtte egy lány aki kb. 16-17 éves ráadásul anyaszült meztelen) akkor őt is elkapja a vágy. Hosszas keresgetés után, Tom ráakadt egy francia tiszti nadrágra, és egy tiszti kalapra. Én egy csizmát és egy pár zoknit találtam a földön. Fölsőre azonban nem akadtunk...
- Ő... elnézést, Michelle, de nincs nálad... nos szóval... melltartó? - kérdeztem kissé zavarban, hiszen a csábítás nem volt kicsiny.
~ Vajon Tom hogy viseli ezt?! - kérdeztem magamtól.
A lány nemmel felelt. A lány fölpróbálta a ruhadarabokat. Mind túl nagy volt rá, így hát rádöbbentünk, hogy föl kell csempésznünk egy szobába. Tom kiment, és elkiáltotta magát.
- Riadó! Német tigris a keleti oldalon! - mindenki átrohant a kerítéses tábor keleti részére. Én, a hátamon a meztelen lánnyal a nyugati részen átrohantam, be a barakkokba. Ott föl a lépcsőn, és egy fürdőszobás lakosztályhoz. Kinyitottam az ajtót, és beküldtem a lányt. Berohantam utána, ahol papírt és tollat vettem elő.
- B E L É P N I T I L O S : Harley alezredes - írtam és kiragasztottam az ajtóra. Eztán lementem és kijelentettem.
- Elnézést mindenkitől, de a balhé kacsa volt! Mindenki menjen a hálókörletébe, holnap ötkor ébresztő. - utasítottam, majd karon ragadtam Tomot.
- A 201-es szobába helyeztem el. Ruhát kéne keresni neki... - susogtam, majd elindultunk.
A hold a lenyugvó napot cserélte föl. Lent már csak egy-két géppuskás őrjárat sétálgatott. A szobák lámpái kialudtak, kivéve a 201esben. Nyitva volt az ablak egy résnyire. Hallani lehetett valami nyögést belülről. Fölmentem a lépcsőn. A tompa szuszogások kihallatszódtak a szobákból. Michelle szobájának az ajtaja csukva volt. Az ajtórésen keresztül halvány petróleumlámpa fény verődött ki. Tom a lépcső mellett aludt. Itt őrködött, csak aztán kicsit elszenderedett.
- Zászlós! Jonas! Barátom! Ébredj! - susogtam, majd megráztam a vállát. A férfi kinyitotta a szemét, majd fölkelt a földről.
- Jason, mi ez a fájdalmas nyögés? - kérdezte.
- Hát pont ez az! Michelle szobájából hallatszik. Tom lőállásba tartotta a Thommsonját, én pedig e tiszti pisztolyomat helyeztem a vállam fölé. Halkan lenyomtam a kilincset. Odabenn Michelle széttárt lábakkal feküdt a franciaágy közepén. Egyik kezével támaszkodott, a másikkal, nos... éppen... igen a lába között turkált... ( )
Szépen beléptünk a szobába. Tom halkan becsukta az ajtót.
- Öhm... - krákogtam egyet. A lány azonnal abbahagyta, és szégyenlősen a takaró alá bújt.
- Nem baj, ha természetes dolgokat csinálsz, Michelle, csak hallkan, mert ezzel nekünk is izgató érzést kölcsönzöl. - mondta Tom. Nekem semmi ilyen nyugodt dolog nem jutott az eszembe. Max. Leüvöltöttem volna a fejét, így hát köszönet képen a barátomra kacsintottam.
- Ó... Bo..Bo..Bocsánat Zászlós úr. Elnézést kérek alezredes uram! - Mondta, miközben bal kezével a takarót fogta, jobbal a melleit takarta.
- Semmi gond, akkor magadra hagyunk... - mondtuk, és távoztunk a lány szobájából.
- Na, ehhez mit szólsz barátom? - kérdeztem kifújva Tomtól...

Ültem egy székhez kötözve egy üres szobában. Az ajtón nincs zár, de hallottam, hogy kb 3 lakatot tettek egy vastag fémcsőre amivel elreteszelték az ajtót. Amennyire tudtam lehajoltam és kinéztem az ajtó alatt.
~3-an vannak. -gondoltam.
Majd kinéztem az ablakon, mert vállmagasságban volt, hogy lehessen látni kintről, hogy mit csinálok. Kb. ott is 3-4-en lehettek.
-A francba! Elvették a fegyvereim és minden más holmim! -suttogtam idegesen.
Eszembe jutott valami.
~Talán még nálam van...-és elkezdetem matatni a zoknimban, de semmi nem volt ott. Belenéztem a másikba és ott volt amit kerestem.
-Király! -mondtam.
Kivettem pár művérpatront és kidurrantottam, majd elkezdtem kiabálni és fölboritottam a széket, pofábal a tócsába. Egy jenki benézett az ablakon és rádión szólt az ajtósoknak, hogy gáz van. Egy bejött és hajamnál fogva fölemelt. Visszafolytottam a lélekzetem aimre kioldozott.
-Na te! Mész szépen a hullaházba! -mondta és fölkapott a vállára.
Ennyi kellett nekem kivettem a pisztolyát és tarkónvágtam. Akkora egy monstrúm volt, hogy amikor földetért bejött a többi is, mert kur** nagyot koppant. Egyiket lábonlőttem a másikat vállon. Felkaptam egy Thompsont és egy kést. Kirugtam az ablakot de már csak kát jenki volt ott, mert a többi az ajtóhoz sietett. Ugrás közben az egyiket megvágtam, a másikat gyomronvertem a Thompsonnal, majd futottam tovább. Megbotlottam egy hullában és belerepültem a szögesdrótba. Vagy hat amcsi jött oda, a fegyvereket elvették, a kezeimet összekötötték és elindultak velem. Annyit mondtak, hogy ezért még megfizetek.

Én is az a bizonyos hat ember közt voltam. Bevittük egy szobáb, hozzákötöttük egy székhez háromszor, majd a széket belefúrtuk a falba.
-Most szök meg! -mondta egy tiszt és leköpte a cipőjét.
A fogoly erre csak egy pofánrugással válaszolt. Most még a lábait is odakötöttük. Két csoporta oszoltunk, hárman Harleynek mentek szolni, a többiek köztük én is, ottmaradtak. Az olasz alezredes mondott valamit olaszul de senki sem értett belőle egy büdös szót sem. Aztán angolul beszélt nekünk:
-Nagyon megbánjátok még, hogy idehoztatok! A németek keresni fognak, és meg is találnak, mert már közöltem velük a körzetet! -mondta sunyi mosolyal a képén.
Akkor befutottak a többiek is, hátul Harley alzredes, Tom Jonas zászlóssal az oldalán. Minket kiküldtek és elkezdték faggatni az olasz "vendéget".

Megálltam az ajtóban. Tom mögöttem állt, a bal oldalamon. Igen, ezt belátom, és nagyon büszke vagyok rá, Tom Jonas az én segédem. A jobb kezem. Vele minden titkot meglehetett osztani, ő volt a legbecsületesebb ember az osztagban. A férfi össze-vissza volt vagdolva a szögesdrót miatt.
- Mért szökött meg? - kérdeztem olaszul. Nem érkezett válasz, nem is akartam választ kapni... Most levetkőztettük, és mindent átmotoztunk rajta. Semmi nem volt már nála. Elvettük az igazolványait is. A pénzét, és az iratait. A ruháit elzártuk, és egy rabruhát adtunk neki. Mellé szappant, törölközőt, pizsamát, és egy kinti viseletet. Nem bántunk rosszul vele. Más nap reggel kapott egy szalámis szendvicset, mellé vizet. Azt ette mint mi.
Ki is mehetett a szabadba, persze csak kerítéseken belül, és szigorú őrizettel. Az ottani felcserünk ellátta a sebeit. Nem bántunk vele olyan kegyetlenül mint a ruszkik. Sőt! Egy nap napnyugta környékén én vittem ki, Tom kisérete nélkül. Bilincset tettem rá. Már azon a részen voltunk ahova pont nem lát rá az őrtorony a lemenő nap miatt. Ekkor kiakasztotta a bilincset, és elvette a géppisztolyomat. Én kirúgtam a kezéből. Ekkor kaptam egy öklöst. Hanyatt tántorodtam, majd az acélbetétesebbel arcon rúgtam. Letéptem a pólómat. Így katonanadrágban, és bakancsban voltam. Ő szintén félmeztelen. Elkezdtünk verekedni. A falhoz vágtam, majd gyomron csaptam. Összeesett, aztán a tiszti pisztolyomat a tarkójának nyomtam. Megadta magát.
- Nem baj, holnap nem kapsz enni... - mondtam a vállamat meghúzva, majd lenyaltam a számon keletkezett heget. Vérzett a szám, és az orrom. Így letartóztatva vittem a többiekhez.
- Skacok, a barátunk minden áron menekülni akar. Ma éjjel a pincében éjszakázik. - jelentettem ki, majd lekísértem a pincébe. Ablak nem volt rajta. A feljárót lelakatoltam hatszor, és hét őr állt a feljárónál. Más kiút nem volt...

//Sorrend: Bernardo, Dougles, Én, Tom, Elex//

"Vallatás" után kisebb csetepaté alakult ki, de Harley megoldotta a dolgot. Nagyon szigorú őrizetet kapott az eset után. Éjszaka csak ordított ahogy tudott.
- Kussoljál már!- válaszoltak az őrök.
Tovább folytatta és ez egy kicsit zavart. Én türelmes ember vagyok..De mindennek megvan a határa. Ha már elbukott, bukjon el büszkén a fasiszta disznaja. Egyszerre csönd lett.
~Hmm ez érdekes..
Odanyomtam a fülemet az ajtóhoz és fuldokló hangot hallottam.
- Gyorsan nyissák ki! Maga rohanjon egy orvosért!
Kinyitották az ajtót és láttuk, hogy az olasz vendékünk fel akarta akasztani magát. Vagyis már lógott, de élt. Előkaptam a Colt-omat és egy lövéssel ellőttem az összecsavart ruhákat. Leesett és elájult. Ezután az orvos ellátta.
- Még egy motozást kérnék az úrnak!-mondtam.
Nem találtak semmit.
- Akkor kötözzék le ahoz a székhez! Két orvos 2 óránként váltsa egymást itt!
- Igen, uram!
És elmentem végre lefeküdni..

Amikor elindították a partra szállást, akkor Amerikában voltam eléggé súlyos láb sérülésem miatt, ezért csak később bírtak a frontra küldeni. Éjszaka volt már, mikor a gépen voltam 8 társammal együtt és arra vártunk, hogy mikor jön a jelzés. Feszült csend volt közöttünk, hisz tudtuk, hogy meghalhatunk a fronton talán még lehet az ugrásban is. Pár percre rá a gondolat menetemből a jelzés hangja térített észhez. Az amerikai bázishoz legközelebb ugrottunk ki. A légtérből nem valami szép látvány tárult a szemünk elé. Kb másfél percre rá értünk talajt, szerencsére senkinek se esett baja, miután megvolt mindenki elindultunk a bázishoz. Mikor leigazoltuk magunkat, bemehettünk. Nem voltak elragadtatva ezért nem valami kedves fogadtatásban részesültünk de nem is vártam jobbat, hisz nem mi kockáztattuk már az életünket a csata legeleje óta, ezt a többiek is észrevették majd egy katona vezetésévek elindultunk a szállásaink felé...